Részvételi színház

A részvételi színház (Participatory Theatre) annak a színházi eljárásnak és azoknak a színházi műfajoknak az átfogó (dramaturgiai szempontú) megnevezése, amelyek áttörik a hagyományos határvonalat a színpad és a nézőtér között: a közönséget nyílt és közvetlen bevonódásra késztetik a színpadi cselekménybe, ezáltal a közönség tagjai nem nézőkként, hanem résztvevőkként vannak jelen a színházi eseményen. A bevonódás intenzitása széles spektrumon mozog: vonatkozhat összetett testi-fizikai aktivitásra, és tervezett szerepalakításokra, de jelenthet verbális véleménynyilvánítást is. A résztvevők , —hozzászólásokkal, szavazással, szerepbe lépéssel, jelenetek újra játszásával és újra rendezésével — , vállalnak szerepet az előadás által firtatott kérdésekben. E részvételi folyamatban nem építenek professzionális művészeti tudásra, hanem civil tapasztalataikra támaszkodnak. Az előadás így alkalomról-alkalomra másképp alakul, függően a közönség aktuális hozzájárulásától. A részvételi színházban a katarzis egy lehetséges forrása, hogy a közönség saját történeteit, ötleteit látja megvalósulni a színpadon, illetve átéli, hogy ami itt és most történik az az ő gondolatából, aktivitásából következik, tehát valóságos, tehát az átélt tapasztalatok, cselekvések egy az egyben átvihetőek a hétköznapi életbe, amely ezek alapján kevésbé kaotikusnak, értlemezhetőnek, sőt átalakíthatónak tűnik. Vagyis a részvételi színház olyan élményt és tapasztalatot ad nézők széles rétege számára, amire a „hagyományos polgári színház” csak magas társadalmi státuszú, és ennek megfelelő szocializációjú (felnőtt) nézők számára tud elérhetővé tenni. A részvételi színház éppen abból a gondolatból ered, hogy le kell bontani a polgári színházban kialakult képzeletbeli, úgy nevezett „negyedik falat”, ami a színpadot a nézőtértől, a játszókat a közönségtől elválasztja, ez utóbbiakat passzív megfigyelő szerepre kárhoztatva. Ez a gondolat, Bertold Brechttől származik, aki az 1930-as évek Németországában olyan színházi formát dolgozott ki, amely visszakövetelte a színház politikai és közösségi funkcióit. Brechtet követően, a XX. század folyamán elsősorban az avant garde színház területén sorra születtek olyan kísérletek, amelyek a színház társadalmi szerepét, játszók és nézők relációját viszgálva firtatták: az úgynevezett radikális színház (radical theatre), az aktivista művészet (activism art), a a Grotowski-féle szegények színháza (Poor Theatre), a happeningek, a színházi nevelési programok, a közösségi színházak különböző változatai. Brecht színházi technikái és Freire felszabadító nevelése nyomán az 1960-as években Aususto Boal megfogalmazta a részvételi színház első modern dramaturgiáját, az elnyomottak színházát. Szerinte a „kommersz” vagy „professzionális” színház az uralkodó osztály eszköze, amely megjeleníti és megerősíti a cselekvők/színészek (mindkettő: actor) és a nézők közötti társadalmi határvonalat. Boal színháza a közönség aktivizálása érdekében nem csak a „negyedik falat”töri át, de színész és néző különválasztását is megszűnteti, létrehozva a dráma főhősévé váló un „spectactor”szerepét.

E színházon belüli folyamatokkal párhuzamosan a nemzetközi fejlesztés és beavatkozások területén az ún. részvételi szemlélet mindinkább meghatározóvá vált. Felismerték, hogy a hatékony beavatkozások kritériuma, hogy a közösségek maguk váljanak aktívvá változtatási folyamatok kidolgozásában és megvalósításában. A fejlesztő ügynökségek ehhez részvételi-alapú módszereket és eszközöket kerestek, és így találtak rá a színház területén ekkor már kidolgozott eljárásokra. A manapság közkedvelt „alkalmazott dráma és színház” terminus, amely magában foglalja a részvételi színház legkülönbözőbb műfajait, ennek a találkozásnak a terméke.

További Bejegyzések